Baracs története a XIII. században kezdõdik (mai ismereteink szerint). A tatárjárás után itt a teljesen elhagyott homokbuckás vidéken telepedtek meg a IV. Béla király által Bulgárországból visszahívott kunok. Egyes történetírók szerint éppen egy gazdag, elõkelõ kun nemzetségfõrõl, arról a Baracs (Boroch) vitézrõl kapta a nevét a település, aki a vándorló, portyázó kunjait itt telepítette le. A nép emlékezetében azonban máig él egy legenda, mely szerint egy gazdag, elõkelõ kun nemzetségfõnek 3 lánya volt: Adacs, Baracs és Peszér. A nemzetségfõ halála elõtt szétosztotta területét három lánya között, s Adacsnak jutott a mai Kunadacs, Baracsnak a mai Kunbaracs, és Peszérnek a mai Kunpeszér területe.

Tény, hogy a XIV. század közepén, már templom állt Baracson. Köveit távoli vidékrõl szállították ide. (Romjait a XIX. század közepéig még láthatták az itt élõk.) Nagy Lajos király korában gótikus kastély emelkedett a környék legmagasabb dombján. (Ennek maradványait a 20. századi ásatások hozták felszínre - egy korabeli kályhacsempe darab a helytörténeti kiállításon is látható.)

A kastély alatt, a domb lábánál vert falú házakban lakott az egyszerû nép. Földmûveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak. 1440-ben a település Barócz néven fordul elõ - egy oklevél tanúsága szerint. A kastély a jómódú köznemes Barach család tulajdona volt, akiket 1508-ban II Ulászló király is megerõsített birtokukban.

Baracs elsõ pusztulása a mohácsi vész után következett be, mikor Budáról a Duna-Tisza közén dúlva, rabolva végigvonuló török hordák martaléka lett. A lakosságot halomra gyilkolták, elpusztult a templom, a kastély. A romokon a XVI. Század második felében mégis új élet kezdõdött. A rabló törökök elõl elbujdosott, megmenekült lakosság visszatért. 1546-ban 26 családfõt írtak össze Baracson, a felnõttek száma 37 fõ. (A közeli Tatárszentgyörgyön csak 6 családfõt, 9 felnõttet találtak az összeírók.) A török idõk alatt azonban csak tengõdés volt itt az élet, s ennek is vége szakadt, mikor a törököt 1686-ban végleg kiûzték Magyarországról, mert Baracsot másodszor is elpusztította a gyilkolva, rabolva kivonuló török sereg.

Közvetlenül a hódoltság után Baracs pusztaságként szerepel az országleírásokban. Elpusztult helyként került 1690-ben a Ráday és a Darvas családok birtokába. A II. Rákóczi Ferenc - féle szabadságharc idején Szabó Máté ezredes kapitány felügyelte a vidéket. A Duna-Tisza közén fel-feltörõ rácok gyakran rabolták el a kun pusztákon legelõ méneseket, gulyákat. Deák Ferenc kuruc ezredes serege Baracson ütközött meg velük 1703 novemberében. A baracsi földesúr ekkor Ráday Pál, Rákóczi Ferenc kancellárja volt.

A puszták nagy része a XVIII. Század elején gazdát cserélt. Részint a Mohács elõtti nemesi családok, fiágon való kihalása okán, részint az 1715. évi 10. tc. szerint felállított Újszerzeményi Bizottság tevékenysége következtében, amely elõtt jogaikat Baracs birtokosainak is igazolniuk kellett okmányokkal. Baracs helyzete annyiban egyedülálló volt, hogy egészen a XVIII. Század végéig a Rádayak kezén maradt.

A pusztán nagyállattartás folyt. Ezt õrzik a máig fennmaradt dûlõnevek: Sarlósár, Szabadrét, Göbölyjárás, Tinójárás, stb. Az 1789-ben 9.303 holdnyi pusztának nagy része: 7.467 hold legelõ volt. Pásztorok, gulyások laktak itt.

Az egykori Ráday birtokon a XIX. Században elõbb a gr. Teleki család, majd Zeyk József, Halász Mihály és Eduárd, Zembery Imre és a nemes Földváry család osztozott. 1856-ban 345 fõt számláltak Baracson az összeírás alkalmával. 1875-tõl a puszta két nagy majorságra tagolódott: az egyik Földváry Gáboré, a másik Gencsy Gézáé volt, aki 120.000 forintért vásárolta meg a Teleki örökösöktõl a pusztarészt. A pusztán lakók földnélküli parasztok és majorsági cselédek voltak. A gazdálkodás irányítói a más vidékrõl származó intézõk.

1901-ben a Földváry részt Kecskemét város vette meg, de csak 1911-ig tartotta meg. (Ezt az idõszakot örökítette meg a kiállításon szereplõ térkép!) Az 1910-es években új birtokosok jelentek meg a térségben. Baracson ebben az idõszakban alapítottak szeszgyárat a Schwarcz testvérek.

A puszta lakossága még mindig csak 404 fõ. Adózás szempontjából és közigazgatásilag (az 1828-tól önálló) Tatárszentgyörgyhöz tartozik Baracs puszta. A falu ekkor még nem alakult ki. Egyházi szempontból is Szentgyörgyhöz tartoztak, a szentgyörgyi plébánia filiája Baracs. (A nép nagy többsége katolikus.)

A XX. század elején még jellemzõ a szarvasmarha-, sertés- és juhtenyésztés. A fogatolásban az ökör szerepét már a ló vette át. Az erdõk zöme akác, nyár és törgyfa volt. Nagyobb lendületet vett a szõlõtermesztés. A szõlõk közül ekkor a borszõlõk a mérvadók: olaszrizling, kövidinka és a mézes fehér.

A majorsági parasztok gyermekeinek oktatásáról a XX. századig nem gondoskodtak. Csak 1916-ban létesített számukra iskolát Járvás Imre Baracs pusztai birtokos. A Vörös kastélynál (épült 1820-30 között) egy gazdasági épületben, 1 tanteremben kezdõdött meg a tanítás, de a járatlan utak, a nagy távolság miatt csak a közelben lakóknak volt megközelíthetõ.

1914-ben Tatárszentgyörgyrõl 290 férfit hívtak be katonának (közülük hõsi halált halt 49 fõ), a katonák között baracspusztai születésűek is voltak.

A lakosság száma 1920 és 1930 között majdnem megduplázódott. 1920-ban 740 fõt, 1930-ban 1.249 fõt írtak össze. A nagybirtokok aprózódtak, de még így is több, száz holdon felüli birtokos volt Baracson, köztük Csarada György (642 h.), Hoffer Ignác (466 h.), Járvás Imre (473 h.), Gr. Battyány Zsigmond (3.205 h.), Liebner József (5.532 h.).

Tatárszentgyörgyön 1932-ben kezdték meg a tagosítást és a vízrendezõ mérnöki munkát.

A községi szántókat 4, a legelõket 2 holdas darabokban adták bérbe. A baracsi földek telekkönyvi rendezése is ekkor indult meg. Az ártéri területeket 1933-ban hátrányosan sorolták új osztályba. A Baracs puszta határában húzódó ártéri csatorna a földek minõségét nem javította, mégis I. és második osztályba sorolták. Ez teljesíthetetlen adóterhekkel járt. (1935-ben természeti csapás is érte a puszta lakóit, a május elsejei fagy megsemmisítette a szõlõ- és gyümölcstermés és a vetés jó részét, a május 28-i jégverésben a maradék is odalett.)

A viszonylag zárt, tradicionális paraszti társadalom tagjai Baracson is különféle gazdasági, társadalmi, vallási és mûvelõdési szervezetekbe kezdtek integrálódni. 1933-ban alakult meg a Tatárszentgyörgy-Baracspusztai Olvasókör. Itt fogalmazódtak meg az önálló községgé szervezõdésnek elsõ kísérletei. 1935-ben a már önálló baracsi olvasókör tagjai fordultak kéréssel Tatárszentgyörgy elöljáróságához, hogy Baracson külön pusztabírói állást szerezzenek. Ekkor kérésük nem teljesülhetett. Csak 1943-ban került sor pusztabíró-választásra Baracson, amikor is Herodek János pusztai lakost választották e tisztségre. (A tatárszentgyörgyi képviselõtestület választott tagjai közül 2 volt baracsi, a virilisek - legtöbb adót fizetõk - zöme azonban Baracs pusztán volt birtokos. Politikai téren míg Tatárszentgyörgyön a FKgP-nak, Baracson a NEP-nek mûködött szervezete.)

Még 1934-ben megkezdték a baracsi tanyák, majorok utakkal való összekötését. A nagy homok miatt addig az utak járhatatlanok voltak, emiatt a baracsi pusztákon lakók óriási károkat szenvedtek terményeik értékesítése terén. Ide vásárolni senki sem jött el.

Az oktatás terén is lehetetlen helyzet uralkodott. Az 1930/31. tanévben 102 tanköteles, 2 továbbképzõs és 50 ismétlõs gyerek oktatását kellett volna megoldani egyetlen tanítónak a Vörös kastélyban lévõ kicsiny tanteremben. De a 9800 holdas pusztán szétszórtan élõ mintegy 100 gyerek számára ez egyszerûen megközelíthetetlen volt, ezért õk egyáltalán nem járhattak iskolába.

Az egészségügyi ellátást Tatárszentgyörgyön 1929-tõl egy szülésznõ jelentette. A fõszolgabíró javaslatot tett a puszták szülésznõkkel való ellátására, de azt elutasították, mondván Baracs Kerekegyházáról megközelíthetõ. A 30-as évektõl mégis lett szülésznõje Baracsnak Papp Mihályné személyében, akit 1943-ban Beszterceiné Szántó Mária váltott fel. (Orvos még Tatárszentgyörgyön sem volt, az örkényi orvos látta el a betegeket.)

A háború 1944. május 15. után érte el a települést, mikor kezdetét vette a zsidó családok deportálása. A Schwarcz és Korn család tagjait hurcolták el. 1944. november elején érték el Baracsot a harcoló szovjet alakulatok.

A mezõgazdasági munkásokból és nincstelen parasztokból 1944. november 6-8. között alakult a MKP és a SZDP helyi csoportja. A FKgP az események hatására megbénult, késve alakította meg helyi szervezetét. A nagybirtokok felosztása Tatárszentgyörgyön hosszú és konfliktusokkal terhes folyamat volt, amit az enyhített, hogy a nagybirtokosok által uralt Baracs pusztán elegendõ földet lehetett kiparcellázni. (Egy házaspár 5 holdat és gyermekenként további 1-1 holdat kapott.)

Tatárszentgyörgynek Baracs, Bánómajor, Bánórész egy része, Beneszél, Csarada major, Daruhát, Felsõ major, Gombai major, Kastélydûlõ, Kopaszdûlõ, Kövesút külterületi lakott helyeibõl alakult meg mai község. Egy ideig Újbaracs néven szerepelt, majd az Országos Községi Törzskönyvbizottság az Oklevéltár véleménye alapján 1950. november 10-én Kunbaracs végleges néven vette nyilvántartásba.

1950-től napjainkig

Az elmúlt 50 év történeti feltárása, feldolgozása még nem született meg. Csak villanásszerûen tudunk felsorakoztatni eseményeket; a kutatás, a feltáró- és elemzõ munka még hátra van.

- Az 50-es évek elején a begyûjtéssel, a TSZcs.-k alakításával, kollektivizálásával szembesültek az itt lakók is. A szétszórt, tanyás településen 5 tszcs. Jött létre „Arany kalász", „Mathiász", „Rákóczi", „Új élet" és „Új tavasz" néven. 1964-ben Új Tavasz Mg. Szakszövetkezet néven egyesültek. Nehéz volt az élet. A széttagolt táblák, a gyenge legelõ, a sok személycsere a vezetésben nem kedvezett a gazdálkodásnak.

- 1951-ben tanácsháza, iskola és tanítói lakás épült.

- 1954-ben határozták el a község villamosítását, de csak 1958-ban valósult meg.

- 1955-ben kultúrház építését határozták el.

- 1957-tõl mûködik orvos a községben

- 1957-ben már Daruháton is van iskola, és sportpálya építésérõl döntenek.

- 1966-ban vízmû épült.

- 1989-ben épült fel az új községi postahivatal

- 2000-ben fejezõdött be a Vörös kastély rekonstrukciója

A község lakossága 1960 óta csökken, nagy az elvándorlás, kevés a munkalehetõség. A lakosság jó része valamilyen szinten foglalkozik mezõgazdasággal. Az egykor kiterjedt pusztai legelõk látványa a szántóföldi mûvelés térhódítása miatt már a múlté. Az elmúlt évtizedekben eredményesen kezdték el termeszteni a helyiek a dohányt.

A község igazi értékét meglévõ intézményei mellett a homokkal, idõjárással és politikával dacoló ember adja, aki szereti szûkebb hazáját, itt marad, a rendelkezésre álló földet megmûveli. A jövõ további reménye a viszonylag nagy számban jelen lévõ fiatalság.

Az idõsebbek már megtették a magukét. A község alakjai között kiemelkedõ jellem volt Bagó Lajos szõlõnemesítõ. Róla nevezték el a község belterületén megmaradt, egykor kiterjedt homoki tölgyesek egy foltját: a „Bagó erdõt". Egykori háza egy ideig turisztikai célokat szolgált. A ma is látható szõlészeti-borászati eszközök pusztulnak az épülettel együtt, a jobb sorsra érdemes ingatlan újrahasznosításra, fejlesztésre vár.

A tanyák egy részének villamosítása máig nem fejezõdött be. A tanyavillamosítási program szerepel a község fejlesztési koncepciójában, de a megvalósítás túlmutat a község erõforrásainak elérhetõ keretein.

A kül- és belterületi úthálózat kiépítése, felújítása több ütemben zajlik.

Telekommunikáció. A 90-es évek végére kiépült a vezetékes telefonhálózat, mára mindhárom mobiltelefon szolgáltató teljes kapacitással mûködik a községben. Szélessávú Internetet a lakosság számára a Hiperkom Kft. 2006. évtõl szolgáltat. Közösségi internet hozzáférés a Teleházban, eMagyarország Ponton és az iskolai multimédiás oktatási laborban.

Forrás: Péterné Fehér Mária fõlevéltáros, Bács-Kiskun Megyei Levéltár